Pillanatok

Nekiveselkedtem már párszor a beszámolónak, de aztán csak nem haladtam vele úgy ahogy szerettem volna, de azért most már közelít  Van egy barátom - remélem, nevezhetem annak -: Sanyi (nem ez az igazi neve, de nekem Sanyi), aki rágta már a fülemet egy ideig, hogy csináljunk hobbistaként mindenféle bolondságokat, no, jó példa erre ez a rendezvény is. Ő volt már itt, tudta miről is szól, hogy is van ez, de mit ad isten, idén pont elment nyaralni ekkor.... Felbuzdulva jött az első gondolat: én ezt megcsinálom egyedül, de tényleg, most dafke... Aztán egyszer csak jött Imi barátom, hogy mégis társulna, legyen inkább duó - ennek addigra azért örültem. Be is neveztünk, majd minden hétköznap ment is a maga útján tovább. Vittem a gyerekeket oviba, bölcsibe, róttam a kilométereket munkába menet. Bár Imi már izgatott volt, cikkeket olvasott, felkészült lélekben... nekem, valahogy ez most nem, egyáltalán nem ment, annyira vittek a hétköznapok, hogy mentálisan - valahol mélyen - pihenni ment...

  … A fém hideg érintését a ruha csak tompítani tudta, a váll csak pihent a fémmel borított félfán. A mesterséges fény hideg villódzása remegett köröskörül. Látszólag a képernyő hideg fényébe mélyedt, majd - mint valami ijedt gazella - fel- felnézett mi is zajlik körülötte. A fiú unalmas hétköznapjait, az átlagos rohanását, feldobta ahogy figyelte az embereket. Fiatalok - idősebbek, férfiak - nők sora suhan el előtte, unalmas, vagy épp érdekes karakterek, szürke eminenciások, irodisták, pedagógusok, kilógni vágyók, valahova tartozni vágyók. Mit is ér az a bizonyos első benyomás… , majd az álarcot levetve hogy jön elő, már hazafelé, a valódi én, hogy engedik el sokan a munkahelyi konvenciót. A város, hirtelen egyre forróbb levegője lekényszeríti a téli kabátot, a tavaszi pulcsit. Előkerülnek a nyár ígéretére a szoknyák, nyári ruhák, kosztümök, sokat sejtető – vagy éppen mutató – textíliák. Egy nő sziluettje suhan át a periférián, először rohanón… majd megáll… megtörve a melank...