UB 2022 - avagy "Fogalmunk sincs" újra

UB - 2022

A legtöbbünknek az UB, azaz az Ultrabalaton egy – legalább a televízióból – ismert futóverseny, vagy futófesztivál. Egy olyan közösségi esemény, ahol relatíve nagy csapatok mérhetik össze tudásukat és mindamellett építhetik a saját szűkebb körben vett közösségüket. Az évek során ez a rendezvény is változott, az egynapos esemény már egész hétvégét ölel fel. Így van lehetőség az kis létszámú csapatokat – korábban 2-3, idén már 2-3-4 fő – és egyéni indulókat külön rajtoltatni.

Az előző években volt szerencsém kisebb-nagyobb csapatokban indulni az eseményen, ami ebben az évben is bekerült – a sajnos szűkösre szabott – versenylistába.

<Első verzió törölve>

Irány bele az éjszakába...

…hajnal 2, halk szuszogás a kocsiban, Imi GPS jele nem frissül egy ideje, remélem nincs baja… a ledfal előtt szürreális kép, a zenére ugráló két váltóponti ügyeletes, sapkában, szélkabátban. Hidegnek hat az éjszaka, bár tudom, legbelül, hogy csak aludni vágyó szerveztem kapcsolta le a fűtést. Kihajtogatom magam a kocsi hívogató melegéből…, körömvirágkrém, sportkrém, póló, innivaló, egy energiaszelet. Odabotorkálok és ahogy lenni szokott a zene felpörget, élvezem a hangzavart, legalább tényleg felpörget. Próbálok ugrálni, kocogni, bemelegíteni… minden ízem tiltakozik. Majd hirtelen megjött Imi, hát merre fussak: Fogalmam sincs… neki hát dombnak lefelé, majd a ledfaltól elhúzva nagyon sötét lesz… mi baj van… fejlámpa!

Dombnak fel, vissza a kocsihoz – fogjuk rá, hogy bemelegítés – gyors forduló, lámpa fel a kocsi tetejéről és irány tovább, újra át a váltóponton, pacsi a csajokkal. Beleveszek az éjszakába…

Az építkezésekkel tarkított Balaton partot szinte meg se ismerem, vagy építési terület, vagy új épületek sorjáznak már. Az elmúlt években úgy alakult, hogy UB-n és BSZM-en (Balaton Szupermaraton) is futottam ezt a szakaszt, hol világosban, hol sötétben. Furcsán ammorf az éjszakai, épített táj. Az építési terület közepén trónoló üres medence, az üresen tátongó épület oszlopa mellől kitekintő kopottas minibuldózer csöndesen figyelte elhaladtom.

Képzeletemben, fekete-fehéren jelenik meg a 60-70-es évek Balatonja. A fecskében feszítő strandolók, a ma már ósdinak ható régi, keleti blokk autók képe… Hogy néznének most azok az emberek, pár évtizeddel később.

A tempó kocogós, bár egész eddig sem volt sokkal gyorsabb. A zene eltűnt, a bolyongó lámpák maradtak, ahogy elhúzunk egymástól szép lassan az éjszakában, tovább és tovább. A domb nagyon keménynek hat felfelé, a lefelétől meg félek – tiszta montis átérzet: fölfelé fáj, lefelé félünk. Hosszú, az éjszakai, szűk, házak közötti autóút. Majd a már elgyötört lelkem tovább tépi, a töredezett, sötét gyalogút. Előtte még, a vasúti átjáró, a szinte sötét semmiben lebegő, fehér fényei törik meg a monotóniát. Végül a csúcshatás: a faluból kiérve belevész az éjszaka és az erdő sötétjébe a bringaút, ahol nincs világítás. Az éjszakai erdő zajainak csendjét csak a szuszogásom és csoszogó lépteim törik meg. Imbolygó fejlámpám fényét a kilehelt pára felleg töri meg, újra és újra, rajzolva fura árnyakat fára, fűre, aszfaltra. Elhagytam egy egyénit és kísérőjét, egyedül vagyok már… Ekkor talán lélekben a legmélyebben, akkor és ott, a legközelebb a célhoz, utolsó előtti szakasz, majd 12 km, ezzel már több, mint 60 a lábban. Egy régi, kibelezett TV néz rám, egy garázs, romos kapuján át... Fény… fény… a nyiladékban … kiértem, már nincs sok. Út mellett pihegő forgalmi segítő mellett, át a kihalt főúton. Be a parkolóba, még egy kanyar, és az izzadt pánton csücsülő jeladó gazdát cserél, állj! Lassuló pulzus… Ennek a szakasznak is vége már…

1 högy, 2 fickó, 22 óra 23 perc alatt 211 km…, hogy sok vagy kevés, mindenki mérje fel maga, értékelje, vagy fitymálja, de fontos: megcsináltuk, épen, baj nélkül…

Köszönöm.

Fogalmunk sincs ;)

A száraz technikai adatok - mármint az én részem, ha valakit érdekel: 

https://flow.polar.com/training/day/29.04.2022 és https://flow.polar.com/training/day/30.04.2022

Vagy itt:

https://www.strava.com/athletes/51295145