Reggeli rohanás

…a lépcsőn lefelé ugyan átmozgatta, de még nem az igaziak ilyenkor reggel a lábai - agyalt magában - miközben a szinte teljesen üres sétálóutcán loholt keresztül a panelházak alatt. Késésben volt egy kicsit, de ez egy szerdai reggelen miért ne lenne így. Az ősz párás, hűvös levegőjét szinte harapni lehetett. Már éledezett a város, de még nem volt vészes a reggeli morajlás. A fátyolos reggeli homályban még itt-ott égtek a lámpák az ablakokban, de ezen csak úgy tovasiklott a tekintete.

Bár volt, hogy elképzelte: a cigi csikkel a szájában, a darunak integető kőművest, aki próbálja helyre irányítani a házgyári elemet, de nem most. Egyelőre a mozgására koncentrált, próbált egyenletes lépéshosszot és ritmust tartani, ami reggeli nélkül, a kora reggeli párában igencsak nehézkes tudott lenni, míg fel nem veszi a szervezte a ritmust.

A kulcscsomó minden lépésnél meg-megzörrent a nadrágja oldalzsebében, ahogy a macskakövön haladt tova. Elsuhant a kutyasétáltató nyugdíjas és a buszra igyekvő mellett, majd átvágtatott az egyre forgalmasabb kivezető úton. Már kezdte érezni, hogy egye könnyebb, kezdett rendesen belemelegedni, nem volt kérdés ideje tempót váltani. A hátizsák ide-oda libbent a hátán, bár sok minden nem volt benne, ami lehúzta volna.

A rozoga vaslépcső minden fokán látszott a lekopott festék alatt a fém, lehetett látni a rétegeket, alapozót, festéket – több rétegben. Most pára ült rajta, óvatosan vette a fokokat, egyiket a másik után majd a hídon végigdübörögve az aszfaltot ismét egy rozoga lépcső váltotta fel.

Innét jött a magányos utazás, innét nőtt az adrenalin, ahogy a városból kezdte elhagyni a civilizációt, eltűnni a Duna part ösvényén, a ködbe burkolózó folyóparton. Nyáron nyüzsgő rész ez, megannyi kutyasétáltató, horgász, futó, hazafelé igyekvő kerékpáros döcög erre, de nem úgy őszt végétől tavaszig. Elnéptelenedik az útvonal, csak néhány merész utazó és pár megrögzött horgász jár erre. A korai órákon még talán ennyi sem. Most is egyedül van, csak egy horgász pakol lelkesen a parton, de a néptelen út több mint 3 km. Odébb egyedül utazhat a gondolatai, a félelmei társaságában, a reggeli homály árnyai kísérik, a fémfeldolgozó morajlása mellett. Megszokott zörejek, a száraz levelek közt ugráló kismadár, a fémek csikordulása, a vasút távoli hangjai. Majd halk csobbanás, majd újabb és újabb, a köddel borított feszített reggeli víztükröt egy horgászladik tépi szét. Lassan tűnik elő, mint borzongató filmrészlet és halad tova, szemben vele, lefelé a Dunán.

Most épp a páncélos lovagok, a köréjük fonódó mítoszok, legendák fekete-fehér mesés részletein tűnődik és mosolyogva engedi el: hát biztos, hogy inkább szürke volt az egész, mint sem fekete-fehér. Elképzeli a párában feltűnő páncélos lovas képét, aki épp lassú galoppban halad tovább az erdei ösvényen.

Közben végigér, pár bicsaklás után már kiért a nagy tisztásra, újra itt a „civilizáció”, egy letűnt kor macskaköves útján robog, sőt inkább dübörög el mellette egy autó. A volán mögül a kabátba bugyolált nő kikerekedett szemmel nézi, még mélyebbre húzza magét kabátja szőrméi közé.

Keresztüllovagol a villogó zöldön és pattogzott beton járdán folytatja tovább útját. Már félúton jár, a város zaja már ott lüktet a fülében, elzavarva a páncélos lovagok hőskorát, amint kiépített macskakő mellé ér…