Hajnal

Még pislákoltak az égen a hajnali csillagok, enyhén hűvös levegő járta át a szomszédban a kapu melegét élvező kutyát. A lehelet imitt - amott meglátszott a hajnal fényei közt. Az első buszok már javában cipelték a munkába igyekvőket, a hétvége párája kisöpörte a fejéből az éjszaka ábrándos, kavargó álmait.

A cél adott, a gép készen, a pakk egyben, bakancs a lábon: gyerünk!

Az első szakaszt egy utasoktól szinte mentes, remegő üvegű öreg kék buszon ugrotta át, el-elmélázva az élet nagy dolgain, vagy inkább a kicsiken… A sofőr unott arccal tekerte a malomkeréknyi kopottas kormányt, a váltó meg-megugrott a fokozatok közt, majd jajongva kérte, hogy legyen vége az emelkedőn. A pár utas párája eltakarta szép lassan a kilátást az ablakon, majd azt letörlő kézen futottak végig a cseppjei.

Már a cél járt a fejében: felérni, fel a tetőre, hogy a nap reggeli vöröses korongját fentről csodálva köszönthesse az őszi reggelt. Utolsó megálló, utolsó utas, a kanyar végén sötét ösvény tűnik el az erdőben a pislákoló lámpák fényén túl. A sárgás fényt lassan elhagyva a sötétből kibontakozik az erdei ösvény. A kezdődő hajnal már ad némi fény, de a napfelkelte még 1 óra múlva jön csak. Baktat, kabátját levéve, pulóverét kinyitva az őszi hajnal hűvös párájában. Egyedül van, más nem jár ekkor arra, még állati nesz sem zavarja útját, csak a gondolatok zaja cseng-bong odabent, a börtön melyet magával visz az ember.

Lépdel, hol lilán, hol feketén-fehéren látja a jelent, a jövőt, hol nem figyel másra csak a gondolatokra. A fűszálak meg-megbillenek lába nyomán, a páracseppek legördülnek a vízálló szöveten, tovább a bakancsos lábon, hogy a földre visszahulljanak. Magányban magát keresi, így célt adva a magánynak… A tisztás szélén távolban már látja a lassan emelkedő napkorong peremét. Egy pillanatra megáll, de tudja nincs messze a cél, így tovább lépdel újra elveszve a hajnali ébredező erdőben.

Újabb tisztás, a túl felén, kis magaslaton a kilátó tornyosul, mint vártorony az erdő felett. Egy pillanatra megáll, és képzeletben magára ölti vitézek gúnyáját, pajzsát és nagy levegőt véve korokat átugorva már a csatatéren látja magát.

Már jár a lába, tovább-tovább, mire elillan a csata képe, s a lépcsőket szedi, mire tisztul a kép, kiemelkedik a fák lombja közül és lám a vöröslő folt a hajnali napkorong épp elhagyja a horizontot új reggelre ébresztve a várost. Ebben a vöröses fényben ébred ő is, most már tényleg egy új napra, egy új friss gondolatra.

Majd tovább is siet, ki tudja hova, de boldogan, terveket szőve újra elveszve a hajnali erdő ösvényén…