Napsütés háromszor

I.                    … Szakad az eső, egész éjjel szakadt. Szinte már nem tudta feldolgozni, hogy esik, mert egész éjszaka kint volt, végképp feladta, csak a lassan kúszó másodperceket figyelte. Elege volt, az esőből, a hidegből, a sárból, a fegyverekből, a menetelésből, az őrültekből. Továbbment, a következő ellenőrző pontra, majd a következőre, de a percek, amik óráknak tűntek lassan teltek, a bakancs már átnedvesedett, nem tehetett már mást, csak várt. A megmaradt fenyőerdő részei közt meg-megült a pára, a hajnal első fényeinél figyelte, hogy száll egyre feljebb és feljebb …

Sétált a posztok közt, meg-megállva, figyelve: zajra, neszre. Bármi amit hallhatott volna elveszett, az eső elfojtott minden neszt. Csak a pergő víz zaját hallotta a poncsó oldalán, ahogy kopogott majd a lépésektől meglendülve földre hullt. Furcsa az éjszakai erdő, még esőben is él, bár a sok nedvesség kiszívja az emberből az erőt, a melegséget. Az először hűsítő cseppekből, idővel zavaró, majd szinte fájó érzések lesznek.

Menekülne, de nem lehet, bár már rég egy forró italra és egy meleg ágyra vágyik. Menne, hogy karjáról letegye a puska súlyát, a táska nehezét, a lábáról leoldja a bakancsot.

Majd fényre lesz figyelmes, megdermed, összpontosít, a biztosító kar után nyúl, majd mély levegőt vesz és leengedi a kezét, csak a váltás… csak a váltás…

A reggel halvány fényeivel megjött a feloldozás, a menekülés a pihenés elérhető távolságba kerül, már érzi a szaftos reggeli ízét, amelynek illatát régóta teríti szét a picike légmozgás a fák közt.

Elérte a fény. Vigyázz, jelentés, nem történt, átadom-átveszem és ennyi, letelt leléphetne, de valami miatt még megfordul, hátra tekint. Ekkor épp elkezdi a rendszeres őrjáratát a napkorong és friss fénye elkergeti az esőt. A felhőből még esik, de a hajnal fénye betör a felhők alá. A posztról kilép és enged a csábításnak, fellép a kis meredély szélére, majd a felkelő napra pillantva, fejét kicsit hátra szegve, enyhén a balján álló fának dőlt, így élvezte a reggeli napsütést…

II.                  …. Az autó szélvédője még párás volt, mikor a tél porától és a sártól szürke szedán befordul a sarkon, majd a hajnal leple alatt átrobogott a kerületen. Végképp reménytelennek tűnt, hogy eredményes legyen az ügy. Bár mindössze csak 3 órát aludt, nagyon ébernek érezte magát, pedig csak instant kávát ivott sebtében egy automatánál. A ház előtt már sokszor elhajtott, sokszor megállt, majd továbbindult csak néha volt képes megállni és kiszállni is. Azonban addig, hogy bemenjen még sosem jutott az erejéből és elszántságából.

Most egy új kezdet, egy tavasz jutott neki, annyi izgatott volt, annyit tépelődött, hogy be merjen kopogtatni, belépni oda… Eddig  nem tudta megtenni, csak kerülte a kérdést, már jó ideje csak kerülgette.

Ma azonban hosszú idő után úgy érezte kész van rá és meg tudja tenni…

Már világosodott, az utcán egyre több ember indult napi dolgára, a kopott házak, a reggel még egyszínű – szürkének tűnő – házfalak, utcák erdejében.

Megállt a ház előtt, lekapcsolta a világítást, majd lépésenként a fűtést, kikapcsolta az övét, de a gyújtást még nem vette le. Még járt a motor, még szakaszosan törölt egyet-egyet az ablaktörlő, sóhajtott, kicsit remegett a jobbja, a bal még a kormányt markolta. Még szökhet, még szaladhat, még sebességet válthat és elindulhat, de akkor nem szabadul soha, soha…

Kiszállt, a kocsi védelméből még egyszer megnézte a házat, a kis előkertet, a padkát, majd tétova lépésekkel elindult… elindult, hogy átlépjen a saját démonain. Szinte végtelennek hatott a járda, míg az ajtóhoz ért, majd rettenetesnek az ajtó, amin kopogtatni kellett. Kopogtatni, ha szabadulni akar… hát akart.

Kopogtatott és benyitott, maga sem tudta miért, de úgy érezte lehet, ha eddig eljött: akkor lehet! A piszkos időben koszos kilincs jajdulva engedett a tétova kéznek, de engedett. A por, amit felkavart finom felhőként kavargott a levegőben, amit a kitáruló ajtó keltett. A küszöbön megállva, árnyékát megrajzolták a porfelhőre a tavasz előbújó első napsugarai…

III.                A munka végén ellépett az átok gép mellől, ma is kirázta a lelkét, de lassan vége. A nyár és a szép ősz lebegtette friss illatai elmúltak már, a párás hűvös, egyre korábban érkező est nyúlós, nyálkás időszakai leselkedtek a sarkon. A fülkében egész nap meleg van, csak trikóban, vagy pólóban ül, néha rövidnadrágban. Ma már hosszút vett, a reggelek is hűvösek voltak, a mellény is elkélt a kocsiban, ami az építési területre vitte. Haladtak a melóval – bár mint mindig persze: a túlóra elvárt, sőt néha kötelező.

Azonban jól tudta, ez a meló a végéhez közeledik, meg úgy is jön a tél, érezhető volt a hajtáson is, a művezető néha olyan piros fejjel mászkált, hogy azon élcelődtek: megsülne-e a fején a tükörtojás.

Persze így a nap végén – mikor az utolsó teherkocsi oldaláról kezdték el lemosni a sarat – azért megkönnyebbült egy kicsit.

Sisak a konténerben, kesztyű felakasztva, blokkoló blokkolva, kávé elfogyasztva, ebéd maradék a telep kutyájának továbbítva. Aztán távolodott már, a mellénye piszkosan lobogott a hátán mikor feltette a bukósisakot, majd cserélt, mellény a dobozba, motoros kabátot fel.

Elindult, hogy meglevegőztesse kicsit a lovakat. Már napok óta készült rá, hogy még egyszer nekifusson, a téli álom előtt még kivigye az útra a gépet. Nagyon szerette, próbált is tenni érte, hogy a régi túragép szépen dolgozzon, ha tehette minden alkalom – legyen az a legrövidebb is – tisztán és menetkészen takarja le a ponyvával az udvar végében.

Nem tartott soká, hogy elhagyja a táblát, és beleélje magát az aszfalt adta élménybe. Majd felért a várost körülölelő dombok tetejére, ahol már ismert pihenő fogadta, meglepetésére egyedül volt, így megállt. A sisakból és dzsekiből kibontakozva lehuppant a padra és még egyszer magába szívta a langyoskás, őszi illatokkal terhes levegőt, kiélvezve a lenyugvó nap még melengető, utolsó aznapi sugarait…